Gyerekkoromat idézi. Ahogy ülünk nagyapámmal a tornácon, nézzük a villámokat. Beszélgetünk mindenről, az égről, csillagokról, felhőkről, elektromosságról.. Örülünk, hogy békében, biztonságból nézzük a vihart.

Abban pedig kifejezettem van valami gyönyörű, ahogy vihar előtt gyűlnek a felhők, kavarog az ég. Ahogy elkezd dörögni egyszer csak, vagy messze látszanak a villámok.. Mindig szerettem figyelni a természet erejét. A vihar is, nézni csodálatos, benne lenni, pedig jobb ha túlélésre játszunk. Sokat lehet tanulni egy viharból.

Ma pedig szerencsém volt . Kijutottam végül futni, a reggeli eső , és mostani vihar között. Ha nem ér ide ilyen gyorsan, még futottam volna. Elnézve a közeledő, kavargó felhőket. Egyik oldalt még átkéklik az ég, a másikon már fekete kavargás, és mennydörög. Valahogy békét ad, hogy hogy az én emberi létem is egy apró porszem a természet erejében. Jó felolvadni ebben .

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.